Elképesztően szerettem a kávét. Már egész kisgyerekkoromban is imádtam az illatát is, és édesanyám nagyon nehezen tudott távol tartani attól, hogy ne is kóstoljam meg, ami ugye teljesen értelemszerű lépés, hiszen egy két-három éves gyereknek talán nem a legjobb dolog, ha kávét iszogat.
Azt hiszem, tizennégy lehettem, mikor végül elkezdtem kávézni. Odavoltam már az első alkalommal tőle, ami furcsa picit, hiszen a kávé kicsit olyan dolog, mint a sör, eleinte nem szokott ízleni az embernek, aztán majd idővel megszokja, végül pedig megszereti. Hát esetemben ilyesmiről szó sem volt, imádtam a kávét, az illatát, az ízét, és tizennyolc éves koromba már napi négy-öt csészével is megittam. Ez akkor ártalmatlan dolognak tűnt, de utólag visszagondolva ennek kellett volna az első jelnek lennie azt illetően, hogy iszonyatosan hajlamos vagyok különböző függőségekre.
A környezetemnek a kávé volt a leginkább szembetűnő addikcióm, de én függő voltam sokáig a szájbalzsamtól, szemcsepptől, orrcsepptől. Hetente négy-öt szájbalzsamot is elhasználtam, és képes voltam félútról is visszafordulni, ha észrevettem, hogy elfelejtettem magammal vinni az épp aktuális kedvenc ajakírem, és ugyanígy a szemcseppel és orrspray-jel is. Ezek pedig sajnos olyan dolgok, amelyeket, ha észre is vesz az ember környezete, hajlamos nem komolyan venni. Hóbortként értelmezik, fura szokásként kezelik, esetleg csak vállat vonnak rajta vagy megmosolyogják, kinevetik, érdekes szeszélynek tartják csupán. Persze nehéz is eldönteni, hogy a fura szeszély hol vált át a már egészségtelen függőségbe. Esetemben sem sikerült, sem a környezetemnek, sem nekem magamnak. Én azt hittem, hogy teljesen rendben van, csak könnyen szárad a szám meg a szemem, a családom és a barátaim meg tényleg csak nevettek rajta, amikor elmeséltem, hogy félóra után is képes voltam visszafordulni az otthon hagyott orrspraym után, ha olyan helyre mentem, ahol nem tudtam magamnak újat venni.
Az igazi mélyrepülés nekem az egyetemen kezdődött. Egyébként is az volt életem leginkább stresszes időszaka a hihetetlen elvárások, a rengeteg nehéz vizsgaidőszak miatt. Én el is költöztem otthonról, habár nem költöztem más városba, de úgy éreztem, hogy szeretnék független lenni. Munkát is vállaltam, ami csak még több stresszt jelentett, de a szüleim egyébként segítettek fenntartani az albérletet, így nem kellett legalább teljes állásban dolgoznom. Viszont attól még rendkívül megterhelő volt mind testileg, mind szellemileg. Persze akkor valahogy nem éreztem annyira durvának, sőt, az egész környezetemben mindenki így volt, az egyetemista barátaim is hasonlóan túlterheltek voltak, szinte mindenki dolgozott, rengeteget tanult.
A sok nyomást levezetendő viszonylag sokat jártunk az egyetemi haverokkal bulizni. Én ekkor kezdtem el alkoholt fogyasztani, nagyobb mennyiségben és viszonylag rendszeresen. Néha hetente három, négy alkalommal is kimentünk bulizni, ezeket a bulikat mindig az előzte meg, hogy valamelyikünk albérletében összeültünk, és úgynevezett „alapozást” végeztünk, ami ugye azt jelentette, hogy rendesen berúgtunk. Ezt főleg azért csináltuk, mert így a szórakozóhelyeken, ahol egyébként eléggé drága, nem kellett sok piát venni, hiszen eleve részegen mentünk oda. Ekkor még nem gondoltam, hogy problémám lenne, persze poénkodtunk a haverokkal, hogy fenyeget minket az alkoholizmus, de igazából senki sem vette komolyan.
Én azonban már akkor sem ismertem a mértéket. Én nagyon gyakran el sem jutottam a szórakozóhelyekre, mert már otthon kidőltem, annyit piáltam. Szórakozóhelyeken is gyakran ittam öntudatlanra magam, másnap nem emlékeztem, hogy kerültem haza, vagy hogy egyáltalán mit csináltam aznap. Ez súlyosnak hangzik így utólag, de az az igazság, hogy bulizni járó egyetemisták között ez még mindig nem olyan durva jelenség, hogy feltűnő lenne. Nagyon sok ismerősöm van, akiknek nagyon kevés alkohol után is kihagy a memóriájuk, és ez pont az az időszak, amikor az ember néha többet iszik a kelleténél.
Persze a pia mellett ment tovább a kávé, időközben rákaptam a cigire is, és ugyanúgy függtem továbbra is a szájbalzsamoktól, szemcsepptől, orrspray-től. Egyszer még a munkahelyemről is haza kérezkedtem, mert otthon felejtettem az aktuális kedvenc szemcseppem, és a szomszédban lévő patikában pont nem lehetett olyan kapni, mint amilyet én szerettem volna.
Szóval voltak itt komolyan problémák, de nyilván akkor én sem igazán vettem észre, ezt csak így utólag tudom problémaként beazonosítani. Akkor ismerkedtem meg a jelenlegi párommal, évfolyamtársak voltunk az egyetemen. Együtt is rengeteget jártunk bulizni, gyakran ő vitt haza részegen stb. Egyetem után azonnal össze is házasodtunk, de már az egyetem alatt összeköltöztünk.
Minden teljesen rendben volt, egyedül egy dologgal volt probléma: a többiek lassan kinőtték a bulizást, összeültünk így is viszonylag gyakran, de azért nem ittunk magunkat totálkárosra heti három-négy alkalommal. Legalábbis a többiek. Én nem tudtam leállni. Új barátokat kerestem magamnak, akik gyakran a kedvenc kocsmáim törzsvendégei voltak. Szóval… nem voltam rendben. A végére odáig fajult a helyzet, hogy be kellett ismerni: ez már alkoholizmus. Nekem ekkor még nem sikerült, csak a páromnak. Szerencsémre nem hagyott akkor ott, hanem mellettem állt, és szakértői segítséget kért: felkereste a Felépülőket. Az is szerencse volt, hogy én nem olyan ember voltam, aki sokáig volt a tagadás fázisában, amint találkoztam ezekkel a szakemberekkel, és a családom meg a párom szembesített azzal, hogy káros, ahogy élek és a viszonyom az alkohollal, a cigarettával, egyéb élvezeti szerekkel, én azonnal be is ismertem, és akadékoskodás nélkül hajlandó voltam bevállalni a 28 napos felépülési programjukat.
Pokolian nehéz 28 nap volt, az is igaz. Persze a Felépülők Addiktológiai- és Családkonzultációs Központ mindent megtett azért, hogy kényelemben teljen. Egy nagyon kellemes, kényelmes helyen voltunk elszállásolva, csendes, gyönyörű környéken. A nap huszonnégy órájában volt velünk szakember, akik rendkívül kedvesek, segítőkészek voltak. De mégis… Több évnyi különböző jellegű függőséget kellett egy hónap alatt leküzdeni. Rengeteg lelkierő és rengeteg önuralom volt szükséges ahhoz, hogy végül kimásszak a gödörből, és száz százalékig biztos vagyok benne, hogy a párom, a családom, a barátaim és a Felépülők csapata nélkül ez egyedül nem ment volna.
Nagyjából egy éve, tavaly januárban vettem részt az egyik programjukon. Onnan úgy jöttem ki, hogy huszonnyolc napja nem ittam, és azóta egy éve nem ittam egy kortyot sem. Időközben lemondtam a cigarettáról, és mostanság próbálkozom a kávéval is, de most jelenleg ott tartok, hogy fekete teára cseréltem napi 1-2 csészével. Nagyon hálás vagyok azoknak az embereknek, akik mellettem álltak ezen a nehéz, rögös és hosszú úton, amíg megküzdöttem az alkoholizmusommal. A Felépülők csapatának külön köszönettel tartozom, sosem fogom elfelejteni azt a 28 napot, amit velük töltöttem.
Ebben az írásomban természetesen nem a kávé ellen akartam szót emelni, pusztán csak azért meséltem el a történeteimet, hogy felhívjam az emberek figyelmét: mindenféle függőséget komolyan kell venni, mert sosem tudhatja az ember, mikor vezet valami sokkal komolyabbhoz.