Ha az ember szerelmes, ráadásul friss szerelmes, akkor repül vele az idő. Pláne, ha még koffeinnel is felturbózza magát közben.
Van egy lány, akit még az egyetem első évében ismertem meg. Már akkor nagyon tetszett, és mint később kiderült, én is neki, de nagyjából soha egy szót nem váltottunk egymással.
Valahogy úgy hozta a sors, hogy másokkal sokkal gyakrabban kerültem egy csoportba egy-egy órai feladat során, vagy kellett közösen jegyzeteket kidolgoznom. Vele soha.
Még aztán a diploma megszerzése előtt – mivel mind a ketten csúsztunk fél évet –, egy szép keddi napon, úgy adódott, hogy közös csoportba kerültünk. Ráadásul kettes csoportokba, mert a tanár véletlenszerűen jelölt ki párokat. (Itt most, ezúton is nagyon köszönöm neki.)
A feladat projektmenedzsment órára kellett, ahol különböző, a tanár szavai szerint: társadalmilag hasznos újítások, programok lebonyolításához kell stratégiát kialakítani, mit, hogyan, mennyi pénzből, kikkel és miért csinálnánk.
Fél évünk volt a beadandó elkészítésére, és mi így, emiatt a feladat miatt rengeteget kezdtünk beszélni egymással facebookon. A vége ezeknek a nagy beszélgetéseknek persze soha sem az lett, hogy foglalkoztunk bármennyit is a feladatunkkal. Helyette minden másról beszéltünk, amiről csak lehetett. Saját magunkról, filmekről, bulikról, kedvenc zenekarokról – amikről kiderült, hogy nagyon is hasonló az ízlésünk –, kedvenc kaja, könyvek, életcélok, blablabla, így tovább. Amiről általában két, egymásnak szimpatikus ember beszél.
Lényeg a lényeg, amikor a határidő már elkezdett szorongatni minket, nem lehetett tovább halogatni a feladat megbeszélését. Viszont ekkorra már kialakult köztünk az a közös vonzalom, ami aztán az alapja lett a mostanra kialakult kapcsolatunknak.
Azt beszéltük meg, hogy üljünk be egy kávézóba, és személyesen beszéljük meg a projektek, mert ekkor már csak négy vagy talán öt nap volt hátra a fejenként tíz oldalas beadandónkig, ami ráadásul nem csupa szövegből kellett álljon, hanem valós adatokkal kellett alátámasztani.
Így találtunk egy török kávézót, ahová betértünk. Ő kávét kért, én pedig egy török teát, igazi, erős, fekete teát, amit szamovárban készítettek el, és az alján ott gomolygott még a teafű. A török teákról, kávékról azt ugye lehet tudni, hogy erősek, és jó ég! – hát ezek azok voltak. Nekiálltunk, és ismét elbeszéltük az időt. Feldobódtunk mindketten, ki tudja, nem csak a koffeintől, de egymás jelenlététől is, és szép lassan azon kaptuk magunkat, hogy kint már besötétedett, mi pedig órák óta ülünk egymással, filmekről beszélgetve, s közben megint elfelejtettünk a projekttel foglalkozni.
Amikor erre rájöttünk, már épp elmúlt a koffein hatása. Eddigre kellett volna végeznünk a projekttel, és akkor most törődhetnénk egymással is. Na, gyorsan kértünk még egy kört, hogy megint felpörögjünk.
És vágott ám az eszünk a kávétól meg a teától.
Mi lehet társadalmilag hasznos? Ez volt a taktikánk. Az első választ elfogadtuk. Tehát, mi a legnagyobb társadalmi probléma napjainkban? – Globális felmelegedés – vágta rá.
Jó. Akkor a felmelegedés ellen teszünk. Hogy lehet tenni ellen? – Napenergia.
Jó. Akkor ez is megvan. És így haladtunk, amivel szépen el is jutottunk odáig, hogy a projekttervünk az lett, hogy az egyetem épületének a tetőszerkezetét átalakítjuk úgy, hogy napelemes érzékelőket szereltetünk rá.
Ehhez informálódnunk kellett a napelemes rendszerek árával, működésével és hozzáférhetőségével kapcsolatban. Találtunk is egy jó oldalt itt, ami részletesen bemutatja, miért éri meg beruházni egy ilyen fotovoltatikus rendszerre.
A projekt nagyon jól sikerült. Ezen az oldalon lehetett árajánlatot is kérni legalul, így a költségvetéses részét a beadandónak olyan pontosan tudtuk elkészíteni, mint senki más az egész tizenhat fős csoportban. A tanár meg is dicsért minket végül, főként az ötlet és a pénzügyi részek aprólékossága miatt. (Mások olyan elcsépelt, minden évben leadott ötletekkel jöttek, mint ételosztás a hajléktalanoknak, ami önmagában egy szép gesztus, csak tíz hallgatóból nyolcnak általában ez a javaslata egy társadalmilag hasznos projektre.) A tanár még azt is mondta, hogy látszik, hogy rengeteg időt és energiát fektettünk bele.
Nos igen, rengeteg energiát kötött le, hogy meghódítsuk egymást, valamint arra is sok időt fektettünk, hogy hogyan ne foglalkozzunk a beadandóval.
Még a koffein varázslatos ereje is kevés volt először, hogy elnyomja a szerelmünket és a projekttel foglalkozzunk. Persze végül sikerült erőt venni magunkon. A koffeinnek mégis van varázsereje, ezt nem vitatom. Csak épp nem a legerősebb.